Köszönetnyilvánítás

Nos, ennek is elérkezett az ideje. Iza naplója betelt, így nem tudja tovább szolgáltatni nekünk az olvasnivalót egyszerű, hétköznapi életéről. Még azért reménykedik a folytatásban, de egyelőre erre nincs sok esély. 

Kedves olvasók, idelátogatók, nagyon köszönöm, hogy majd egy éven keresztül követtétek Róner Izabella naplóját. Hol örültetek döntéseinek, hol szitkozódtatok egy sort. Ezenfelül köszönöm a kedves hozzászólóknak, akik mindig bátorítottak, hogy hozzam a következő részt, de legfőképpen azoknak köszönöm, akik őszintén leírták véleményüket. Nem ócsárolták, nem szidták, egyszerűen csak kifejtették saját véleményüket, tanácsokat adtak a folytatással kapcsolatban. Köszönöm azoknak a Facebookos csoportoknak, ahol megoszthattam a legújabb részeket, és örülök, hogy voltak, akik várták a lány mindennapjait. De itt a vége... Úgy érzem ennél többre nem futja tőlem. Nem tudnék még három és fél évet leírni. A ti fantáziátokra bízom a továbbiakat. :) Kíváncsi vagyok ti hogyan képzelitek el az osztály és az azon kívüli karakterek jövőjét. Életem legelső blogja ez, és szerintem jóval felülmúlta azt a szintet, mint amire számítottam. Igyekeztem legalább félévig megírni az eseményeket, nem akartam novembernél abbahagyni. Komolyan, nagyon meglepett a 32 feliratkozó a több, mint 20 ezer megtekintő és 2-3 kommentelő. 

Az ihletője az egésznek a Szent Johanna Gimi című könyv volt, az elején ez nagyon érződött, de próbáltam a végére egy kicsit másabbá, kicsit egyedibbé tenni a történetemet. Nem tudom ez mennyire sikerült, de igyekeztem.:) 

Köszönöm Dorinának, Dórinak és Jennynek, hogy amikor véleményt kértem, akkor véleményeztek és mindig őszintén tették. Nem vagyok jó a köszönetnyilvánításban, de azért egy próbát megért, ennyi lett volna a Holmann Gimi, Róner Izabella és a 9/B első féléve, a többit majd ti kitaláljátok. ;)

Január 7., szerda

Ahogy a kezembe akadt a naplóm, az első dolgom az volt, hogy átlapozzam. Hogy miért? Valahogy kedvem támadt nosztalgiázni egy kicsit és a legmegfelelőbb időpont erre a fantasztikus eseményre nem is lehetett más, mint szerda hajnal. Igen korán kipattantak a szemeim, így valamivel el kellett ütnöm az időt, mert visszaaludni nem tudtam. Így találtam rá a naplómra, amibe igaz, hogy két napja írtam, de mégis érdekelt, hogy mi történt velem évkezdéskor. Végig lapoztam a kis „könyvecskét” és feltűnt, hogy alig maradt lap benne. Irtó kevés volt. Sóhajtottam egyet, majd visszaraktam a helyére, azaz a tinilányok által kedvelt helyre – a párnám alá.
    A reggelim gyorsan megettem, bekentem a pattanásomat és a naplómat bedobtam a táskámba, mert gondoltam, hogy még napközben is nézegetem. Megpróbálom nem feltűnően olvasni, nem akarom megmutatni senkinek. Magamra öltöttem a kabátomat és úgy léptem ki az utcára. Útközben elindítottam a The Pordigy No Good című számát és azt hallgattam végig, amíg be nem értem a suliba. Illetve, hallgattam volna, ha az MP3-mam nem merül le félúton. Kihúztam a fülemből a fülest és zsebre vágtam a készüléket. Az udvaron több diákcsoport is volt, valakik a padon fagyoskodtak, valakik a gimi épülete előtt. Azt, hogy miért ácsorogtak odakint ilyen hidegben, ha próbáltam sem tudtam volna megmondani. A mi osztályunk azon része, akik nem betegedtek le, csöndben elfoglalták magukat a terembe. Zoé meggyógyult, Áron viszont lebetegedett. Hirtelen nem tudtam, hogy milyen óránk lesz, így előkaptam az órarendem, ami dupla franciát jelzett.
    Almassy íratott velünk egy röpdolgozatot, nem hiszem, hogy olyan rossz lett, de annyira jónak sem mondanám. Majd, ahogy sikerül. A következő francián tovább haladtunk az anyaggal és most úgy éreztem, hogy a tanárnő elég rendesen bekeményített, rengeteget magyarázott és érződött, hogy bele akarja verni a fejünkbe az anyagot.
    Szünetben lementem a büfébe, beálltam a kígyózó sorba és reménykedtem, hogy még csengetés előtt sorra kerülök. Hallottam a hangokat mellettem és éreztem, ahogyan befurakodnak elém. A két srác nem más volt, mint Bence és Tomi, akik az akciójuknak köszönhetően elém kerültek. Megkocogtattam a vállukat, amire hátrafordultak.
– Bocs, de én előttetek álltam. Sőt, szerintem mindenki más is – mutattam a hátam mögött álló, szintén nagy sorra. A fiúk csak megvonták a vállukat, majd előre fordultak. Csak hiszik, hogy ennyiben hagyom. Megfogtam Tamás vállát és hátrarántottam, majd beálltam elé.
– Hé, ne csináld már, mi álltunk itt! – erősködött Bence.
– Ahogyan titeket sem érdekelt, hogy mi mióta várunk, engem sem fog – bölcselkedtem.
Még néhányszor próbálkoztak, utolsóm erejükkel még könyörögtek, hogy most az egyszer, de hegyi beszédemnek köszönhetően abbamaradt a további kérlelés. Nagy nehezen eljutottam a pultig, ahol kiválasztottam egy szimpla szendvicset. Gyorsan valami ülőhelyet néztem magamnak, majd fogyasztani kezdtem az ennivalómat. Betársult hozzám Bence és Tomi is.
– Úgy látom meguntátok a sorban állást – néztem az üres kezükre.
– Végül is, annyira talán nem vagyunk éhesek – mosolygott egyet Bence. Hirtelen két felsőbb éves srác haladt el mellettünk, akikkel mindketten összepacsiztak meg váltottak velük néhány szót.
– Ők kik voltak? – néztem a távolodó fiúk felé.
– Berci és Laci – mondta Tomi – végzősök – tette hozzá.
Ezek után csendben ettem tovább és furcsamód be is tudtam fejezni a szendvicsem elfogyasztását.
    Nyelvtanon Tóth tanár úr összeírta, hogy mit kérdez majd a nyelvtan témazáróban, utána elkezdtük venni a következő anyagot. Molly folyamatosan pisszegett, mondani akart valamit. Mindenegyes alkalommal leintettem, így szünetben próbáltam rákérdezni arra, hogy mit akart, de nem találtam. Ugyanígy a következő szünetben sem. Utolsó óra után végre sikerült megtalálnom, éppen indult volna haza, amikor utána kiáltottam.
– Molly! – kiabáltam.
– Jaj, tényleg – fordult felém, majd amikor odaért hozzám rázendített –össze tudnád írni a mai leckét?
– Miért, te nem írtad le? – vontam össze a szemöldököm.
– Szoktam olyat? – kérdezett vissza a sajátos stílusában. – Na, ideadod vagy sem? – tette karba a kezeit. Türelmetlennek látszott, de azért megkérdezte, hogy mire kell neki. Talán félév előtt el akar kezdeni házit csinálni? Ki tudja, talán megvilágosodott.
– Csak elviszem Tolnainak, nekem nem kell – nézett fel az égre.
– Te?
– Most miért? – háborodott fel.
– Te soha senkinek nem viszel házit – nevettem el magamat –, főleg nem Áronnak. Őt utálod. De tessék, itt van – nyújtottam felé a füzeteimet.
– Kösz – vette ki a kezemből –, egyébként hol laksz? Délután visszaadom, hogy tudj tanulni Róner.
– Neked mániád, hogy mindenkinek a vezeték nevét használod? – kérdeztem rá, majd elmondtam, hol lakom.
– Na, tényleg kösz – fordult meg –, amúgy meg Tolnai nem olyan rossz arc, szóval ennyi jár neki – indult el.
Mosolyogtam, majd egy pár percig csak álltam a hidegben, végül én is elindultam. Hideg volt, a szél is erősen fújt, a sálam szinte mindenegyes másodpercben befedte az egész arcomat, csakúgy kellett levakargatnom magamról. Majd, amikor meguntam ezt a huzavonát, egész egyszerűen lerántottam magamról és kidobtam az útközepére.
 – Rohadj meg! – kiáltottam, mintha egy embernek beszélnék. A hirtelen dühkitörésem után elindultam a sálam után az útra, de abban a pillanatban jött egy autó, ami átment rajta. Na, többet sem kéne ok nélkül dobálgatnom a holmijaimat. Kiszaladtam érte az útra, felkaptam, leporoltam és örömmel konstatáltam, hogy semmi baja nem lett. Bedobtam a táskám legaljára. Már majdnem elértem az utcánk sarkát. Készültem, hogy beforduljak, mikor megpillantottam Ricsit, aki egyszerűen utánam kiáltott.
– Jaj, de jó, hogy utolértelek – állt meg mellettem.
– Szia, mi a baj? – tértem rá a lényegre.
– Figyelj, ez nem az én telefonom – nyújtotta felém a darabot, amit én adtam neki oda.
– Akkor kié?
– Öhm… nem tudom. De azt hittem, hogy az enyém.
Hirtelen rápillantottam a kijelzőre.
– Hé, te ezt már feloldottad! Simán meg tudtad volna nézni, hogy kié a teló.
– Jóvanna’. Nézd meg te, én mentem, na pá – intett, majd az ellenkező irányba fordult és elment.
Tudom, nem illik egy ismeretlen telefonjában turkálni, de ha meg akarom keresni az illetőt, akkor meg kell néznem, hogy kiről is van szó. Kutatgattam, kutatgattam, közben már majdnem hazaértem (az a két perc, amíg az utcasaroktól eljutok a házunkig…), mire megtaláltam a készülék valódi tulajdonosát.

Pontosan kettőt kopogtam az ajtón és egy perc múlva már nyitották is. Áron köpenyben volt, Molly pedig mögötte. Igen, úgy döntöttem gyorsan elintézem ezt az apró dolgot, és visszaadom neki azt, amit nálam felejtett. Látszott rajta, hogy zavarban volt, vakargatta a fejét, majd megszólalt.
– Gyere csak be! – invitált beljebb.
– Igazából nem szeretnék zavarni, csak ezt hoztam – nyújtottam oda neki a telefont.
– Akkor leesett, hogy nem a Ricsié – nevetett fel, majd elkezdett köhögni.
– Igen, de miért nem szóltál, hogy a tied és nem az övé? – puhatolóztam.
– Nem tudom, csakúgy.
– Mert mi ez a telefonos téma? – szállt be a beszélgetésbe Molly.
– Csak a szilveszter… valaki nálam hagyta a telóját és először azt hittem, hogy Ricsi, most meg kiderült, hogy az Ároné. De nem lényeges – legyintettem.
– Volt nálad buli?
Itt gyorsan elmagyaráztam neki, hogy mi is volt ez az egész, mert végül is én jelentem meg ott teljesen váratlanul egy telefonnal a kezemben, szóval ideje volt, hogy meséljek egy kicsit. Molly mindenre bólintott és a végén csak röhögni kezdett.
– Legalább nektek nem volt unalmas szilveszteretek. Szobafogságban voltam… – morogta kényelmetlenül.

    Elköszöntem tőlük, majd újra hazafelé vettem az irányt. Zsebre dugott kézzel sétáltam és a szél még mindig erősen fújt. Óriási csönd volt, egy lélek sem járt arra. Megtorpantam, előkerestem a táskám alján rejtőző naplómat és olvasni kezdtem. Az út kellős közepén álltam és olvastam. Most éppen a szobámban vagyok és gondolkozom, hogy mivel fejezhetném be ezt. Nem szeretném ezt itt abbahagyni, de egyre csak fogynak a lapok és az én nagy ló betűim csak rontanak a helyzeten. Talán, ha szülinapomra kapok egy újat, vagy be is szerezhetnék egyet – bár ezt kétlem, semmi pénzem sincs. De mit kell mondjak, jó kis félév volt. És a további három és fél év még nagyszerűbb lesz. Talán így, a kezdetek kezdetén túlságosan naiv voltam, mindenkit a barátomnak tartottam – a legtöbb embert. Innentől kezdve óvatosabb leszek, csak egy bizonyos idő után bélyegzem el az embert jónak vagy rossznak. Persze, az ilyen fogadalmakat úgysem tartom be, de egy próbát azért megér a dolog. Talán, mire lesz egy új naplóm – ha lesz – addigra a büntetésemnek is vége, talán jövőre úgy bulizhatok szilveszterkor, hogy emlékszem is az eseményekre, talán lesz egy barátom, akivel rekordot döntünk és hat nap után is együtt maradunk. Minden csak rajtam múlik. Most pedig ideje aludnom, mert ettől még nem áll meg az élet, holnap ugyanúgy folytatódik az iskola. Reménykedem a folytatásban. És… betelt. 

Január 5., hétfő

– Elnézést, de csak most szóltak, hogy ma nem lesz Mr Smith – kért elnézést a tanár úr. Lepakolta a naplót a tanári asztalra. – Úgy látom, eléggé meg vagyunk fogyatkozva. Kik a hiányzók?

Felváltva bediktáltuk, hogy kik hiányoznak, majd megkérdezte tudunk-e valamit róluk. Én csak Zorkáékról tudtam, így elmondtam, hogy ők miért nincsenek. Igazából az egész angolóra osztályfőnökivé vált, megbeszéltük a további dolgokat. 

– Remélem, mindenki tudja, hogy már csak két hét van félévzárásig, így aki kétes jegyre áll, szedje össze magát! – emelte meg a hangját Bácskai. Mindenki tudta, hogy ennyi van hátra, de senki sem akarta komolyan venni a dolgot. Két tantárgyból négyes leszek, de annyi baj legyen. Az óra többi részében még szóesett a második félév menetéről is. Elmondta a programokat, kérdezgetett minket, hogy akarunk-e kirándulni. Még szép, hogy akarunk! Amikor lement az összes megbeszélni való, Bácskai úgy gondolta, hogy felolvasást tart nekünk, így elkezdte olvasni a suli házirendjét. Mondhatni, fantasztikus volt. A mellettem lévő Áron hamar bealudt, csak a szuszogását hallgattam végig. Életem leghosszabb huszonöt perce volt, de komolyan. 

    Mikor kiszabadultunk álomvilágból, mehettünk a tesi öltözőkbe. Hátha az felébreszti az osztály megmaradt részét. Bezzeg az a-sok! Tőlük senki sem hiányzott. Meg is lepődtem, hogy mindenki makk egészségesen öltözködik, míg én Fanni, Anett és Molly társaságában némán váltottam át a ruhámat. Komolyan, olyan volt, mintha megfeleztük volna az öltözőt. Egyik felén mi öltöztünk, a másik felén az a-sok. Míg ők nevettek, hancúroztak és jól elvoltak, mi kissé feszélyezetten méregettük hol egymást, hol őket. Nem volt túl kellemes. Körülbelül ilyen csendben telt az egész nap. Még Molly is csendes volt, olyan furcsán titokzatos. Rá nem jellemző, hogy nem szólal meg, mert általában mindenkire van valami megjegyzése. 

    Felszálltam a buszra, ami tömve volt, így végig álltam. Áron egy idős néni mellett üldögélt, aki folyamatosan kérdezgette. Nem tudom, hogy ismerték-e egymást vagy sem, de akkor olyan volt, mintha évek óta ismerősök lennének. 

 – Ismered? – kérdeztem tőle. Először kérdőn fordult felém, majd megrázta a fejét.

 – Nem, most beszéltem vele először. Amúgy kedves néni. 

– Aha – nyögtem ki, miközben megláttam, hogy közeledik felénk Ricsi. Ezek szerint Tibi említést tett neki rólam. Egy perccel később már ott ácsorgott mellettem, Áront udvariasan köszöntötte, ami rendkívül fura volt. 

 – Tibi mondta, hogy szeretnél velem találkozni. 

 – Ja, igen. Igazából nem tudtalak hol értesíteni, mert anyu elvette a mobilomat és a laptopomat, a másik számítógéptől meg el vagyok tiltva. Csak vissza szerettem volna adni ezt – kezdtem el kotorászni az úszótáskámban. Amikor hazaértem a gimiból, átraktam ebbe a táskába is, hátha találkozunk. Így is lett, még jó, hogy ilyen előrelátó voltam. – Tessék – nyomtam a kezébe a telefont. 

– Ú, kösz – válaszolta zavartan. 

– Csak ennyit szerettem volna. 

– Értem, akkor megyek is, sziasztok – intett egyet, majd ment is tovább. 

Ösztönösen Áronra néztem. A szeméből azt olvastam ki, hogy erősen gondolkodik. Elindultam, majd egy kisebb fáziskéséssel utána jött ő is. 

    Az öltözőben az én sajátos tempóban magamra öltöttem az úszódresszemet, feltettem az úszószemüvegemet és be is sétáltam a medencetérbe. Az edző már számolta össze a jelenlévő úszókat, amikor odaértem. Még csak egy hónapja kezdtem el ebbe az egyesületbe járni, de máris imádtam. Nem tudom, hogy kezdeti lelkesedés vagy csak tényleg ennyire jó, de én szerettem. Áron először volt itt, az én hatásomra döntött úgy, hogy elkezd járni. Nem tudtam, hogy ennyire szeret úszni, úgy gondoltam, hogy csak táncolni szeret ennyire. Edzés után is együtt mentünk haza, így volt alkalmam rákérdezni. 

– A tánccal hogy állsz? 

– Hm? – húzta ki az egyik füléből a fülhallgatót. Gondolom nem számított rá, hogy beszélgetni fogunk. 

– Csak azt kérdeztem, hogy táncolsz-e még. 

– Ja – vágta rá, de nem dugta vissza egyből a fülhallgatót, hanem várt még egy kicsit. – Amúgy, jövő hónapban lesz egy versenyem, eljöhetnél. 

– Mikor? 

– Azt még nem tudom, de majd mondom, mivel egyikünknek sincs mobilja. 

– Neked is elvették a szüleid? 

– Nem, szimplán elhagytam valahol. 

Ebben a pillanatban érkezett meg a busz. Mindketten felszálltunk, majd elfoglaltunk egy-egy helyet. Most kevesebben utaztak. Áron folytatta a zenehallgatást, én meg néztem ki az ablakon. Nem sok új dolgot láttam, csak a boltokból kiáradó fényt és az arra járkáló embereket. 

    Otthon leültem a tévé elé, hogy majdcsak lesz valami sorozat, ami elszórakoztat, de anyu kikapcsolta. Mi van, már tévézni sem lehet? Annyira azért nem volt durva az a szilveszter este… legalábbis szerintem. 

– Lecke? – bökte ki ezt az egy szót. 

– Kész.

– Hadd lám! 

– Anya! Most ezt fogjuk játszani? Attól, hogy szilveszterkor nem volt minden rendben, attól még ugyanúgy fogok tanulni – Mondtam és beviharzottam a szobámba. Nagyszerű, a saját anyám fellázadt ellenem. Minél hamarabb meg kell tudnom, hogy mi volt az a durva dolog, amit Ricsivel itt műveltünk. Hacsak… talán még maradt egy ütőkártyám. Kiosontam a szobámból és lefelé vettem az irányt. Anya még ugyanúgy a nappaliban volt, mint két perccel korábban, mielőtt hisztérikusan bevonultam a szobámba. 

– Ha már ennyire nagy bűnt követtem el, hogy beosztást is készítettél nekem…

– Nem készítettem beosztást – ellenkezett. 

– Dehogynem! Láttam a hűtőn! 

– Jó, mindegy, mondjad – siettetett. 

– Mi történt aznap este a szobámban? 

– Ezek szerint az a fiú még mindig nem mesélte el? – kérdezett vissza. Valószínű Ricsire gondolt. 

– Nem éppen. 

Nem válaszolt csak mélyen a szemembe nézett. Ó, szóval valami olyasmit. Hirtelen sápadtabbnak éreztem magam. 

– Mielőtt még teljesen kiborulnál, nem történt semmi, mert voltál annyira „normális” – mutatott idézőjeleket az ujjaival –, hogy nem engedted neki, hogy megcsókoljon – mondta ki. Na jó, oké. Most komolyan egy csók miatt akadtak ki ennyire? Hát ezek lennének az én szüleim. Lesütöttem a szememet és nem szóltam semmit, nem akartam nagyobb büntetést kapni. Visszamentem a szobámba, elővettem egy kis noteszt és rajzolgatni kezdtem bele. Jó program, mi? 

Január 1., csütörtök

Kényelmetlenül ébredtem fel. Amikor a szemeim kipattantak, még akkor is sötét volt. Ráadásul roppant büdös. Nem tudtam elképzelni, hogy mi a rák történt az este, de azt tudtam, hogy jó helyen nem lehetek. Ahogy felültem a sötétben, bevertem a fejemet a mennyezetbe (?). 

- Mi a…? – simítottam meg a hajam, majd elkezdtem dübögni a plafonon. Kiderült, hogy nem plafon volt, hanem egy szemetes konténer teteje. Felnyitottam és kimásztam belőle. Körbenéztem, de még így, nappal sem esett le, hogy hol vagyok.

- Mielőtt megkérdeznéd, nem messze vagyunk a házatoktól. – Szólalt meg a kukából egy ismerős hang. Ricsi ásítozva mászott ki és megállt mellettem. 

- Pontosan mennyire van innen? 

- Csupán tizenhat utca. 

Tizenhat? Tényleg, nagyon közel van… Mielőtt elindultunk volna, gondolkozni kezdtem. Valahogy kiesett minden az estéből. Odáig minden tökéletesen tiszta, hogy rendeltem egy őszibarack lét, de azután… Basszus! Lemaradtam az éjfélről és a tűzijátékokról. Most erre mit mondjak? Az volt a kedvencem a szilveszterben, hogy megannyi színes kis vacak játszadozik az égen, hangosakat durrogva. Egy csalódott sóhaj hagyta el a számat.

- Minden rendben? – simította meg a hátamat. Semmi sem volt rendben. A szüleim kinyírnak, ha hazaérek, eltiltanak mindentől, ráadásul még egy köd fedte estét is ki kéne nyomoznom. Mert szerintem az, hogy én és Ricsi egy szemetes konténerben ébredünk újév napján az nem teljesen normális. 

- Persze, csak nem rémlik az éjszaka. – Húztam el a számat.

- Baszki, nem hiába – nevetett fel. – Inkább hazakísérlek. 

- Oké – mondtam és kezdett jobban érdekelni, hogy mi miatt nem emlékszem semmire. Jó, azért vannak halovány emlék foszlányok, de nem hinném, hogy egy bokorban guggoló emberről, néhány cigiző tagról, és a szobámról bármi is eszembe jutna. 

    Elindultunk hazafelé, Ricsi zsebre dugott kézzel ment mellettem, én meg agyalni kezdtem. Jobban mondva kombinálni. Soha nem volt még ekkora kiesés az életemben, szóval ez teljesen természetes – legalábbis szerintem. Ahhoz képest, hogy tizenhat utcányira voltunk, nagyon gyorsan hazaértünk. Az utcaajtóban Ricsi egy „ügyesen” kijelentéssel továbbállt. Nagy levegőt véve nyitottam ki az ajtót, aminek nyikorgására nyílt a bejárati is. Anyu dugta ki a fejét. Oltári dühös volt. Még ha nem is szólalt meg, az arcából simán ki lehetett olvasni. 

- Nocsak, úgy látszik, a kisasszony szeretne még itt lakni – jegyezte meg. Na jó, az oké, hogy nem emlékszem semmire, de könyörgöm ezt miért mondta?! Persze, hogy itt akarok lakni! 

- Őőőő, bemehetek? 

- Nem is tudom… gyere – tárta ki az ajtót. Anyut utoljára akkor láttam ilyen mérgesnek, amikor hatévesen egyedül maradtam itthon és mindent összevissza törtem. Bánatos arcot vágva csoszogtam be a házba, ahol már apu is várt engem. Ő is mérges volt, de jobban haragudott rám, mint amennyire akkor. Amikor anya becsukta az ajtót, apa mellé lépett és ketten néztek olyan mérgesen, ahogyan csak két szülő tud bűnös gyermekükre. 

- Higgyétek el, meg tudom magyarázni – kezdtem bele azzal a sablonnal, amit mindenki használni szokott ilyenkor. 

- Kisasszony, mégis mi volt ez az egész? – tette fel a kérdést apu. Ugye most csak szórakozik? Nem emlékszem semmire, de azért válaszoljak… logikus. Elkezdtem kutatgatni a gondolataimban, de nem villant be semmi. Még mindig csak ugyanaz a három kép váltotta egymást az agyamban. 

- Figyeljetek ide, én tényleg nagyon sajnálom, hogy nem értem haza időben meg minden… - kezdtem bele a dolgok magyarázásába, de apu közbeszólt.

- Igen is időben itt voltál, nem is ezzel volt a probléma… de, mint látom, nem nagyon emlékszel a dolgokra – rázta meg csalódottan a fejét. – Menj a szobádba! – mutatott fel a lépcsőn. Hát, oké. Felbicegtem a szobámba (elkezdett fájni) és egyáltalán nem fogadott szép látvány. Hiányzott valami. A laptopom és a telefonom helyett egy másik telefon volt ott. Mégis mit jelentsen ez? Elveszik a laptopom, de egy sokkal jobb telefont hagynak a szobámba? Nem értem a logikát. 

    Lehuppantam az ágyamra és éppen nyúltam volna az íróasztalomon heverő telefonhoz, de anyu akkor nyitott be. 

- Remélem, tudod, hogy most egy darabig nincs laptop, sem net, sem barátnőzés, illetve barátozás – köhintette. Bár tudnám miért. Édes istenem, meg kéne már tudni mi történt. 

- Pontosan meddig? 

- Majd meglátom – mondta sejtelmesen és kilépett a szobámból. 

Most már volt alkalmam arra, hogy birtokomba vehessem az asztalon heverő telefont. Tudom, nem szép dolog, de legalább azt meg kéne tudnom, hogy kié. Kezembe vettem, jól megvizsgáltam, majd amikor fel akartam oldani, kopogtak az ajtón. 

- Tessék? 

- Szia, Vivi vagyok, csak a cuccomért jöttem – nyitott be óvatosan. 

- Gyere nyugodtan – engedtem be. 

Miközben pakolt, gondoltam rákérdezek néhány dologra. 

- Vivi, tudsz nekem segíteni? 

- Attól függ, miben kell az én segítségem. 

- Mi történt velem tegnap este? 

- Hulla részeg voltál, a fiúkkal együtt. Kivéve Áron, mert ő nem rúgott be… annyira – tette hozzá. 

- Azt mindjárt gondoltam.

- Pontosan mennyire emlékszel? – nézett a szemembe.

- Addig mindenképpen, amíg meg nem rendeltem azt a hülye barack lét és Áron ki nem fizette. A többi homályos. Voltam itthon is?

- Ja. Asszem Ricsi társaságában jöttél haza. 

- Komolyan? 

- Igen. 

- Akkor ez az ő telefonja? – forgattam meg az ujjaimmal az eléggé menő LG telefont. 

- Nem! Azaz, lehet – korrigálta. Különös. 

- Tényleg, mindenkiről hallottam az este folyamán, kivéve Ádámról. Vele mi történt? 

- Megunta, hazament – sűrítette két szóba a választ. 

Mire összeszedte a holmiját kiderült, hogy valamit kevertek az italomba, tömérdek mennyiségű sört ittam, ami miatt Áron detoxba akart küldeni, egy teljesen ismeretlenek által szervezett házi buliba mentünk, ahol szintén elkezdtem vedelni, aminek következtében jött a felmentő seregem. Végül verekedtem egy ismeretlen lánnyal, flörtöltem valakivel (a drága Vivien titokzatoskodott, ugyanis nem árulta el a nevét), ami abból állt, hogy fogdostam a seggét, meg „kellesz nekem; istenem, de helyes vagy; mindjárt pucér leszek” kijelentésekkel bombáztam. Én már itt elsüllyedtem volna a föld legeslegmélyére, mert…

1. Ki az a barom állat, aki így flörtöl? 

2. Ráadásul egy fiúval?

Utána összevesztem Áronnal valami olyanon, hogy a lovagom akart lenni, de nem engedtem meg, ezen besértődött, aztán Ricsivel leléptünk hozzánk és ennyi. Eddig tudom, de azt, hogy utána miért ébredtünk egy kukában, na az nem derült ki. Hatalmasat sóhajtottam, majd feloldottam a telefont. Le volt kódolva. A francba! Pedig, ha be tudnék lépni a telefonba, akkor biztosan találnék még valamit. Elvégre, ha ez Ricsi telefonja, tuti adott életjelet magáról, ha nem is mindenkinek, de Tibinek biztosan leírta, hogy mit csináltunk nálunk. Dühösen ledobtam az íróasztalomra és bebújtam a takaróm alá. 

December 31., szerda

Mintha csak tegnap lett volna, hogy elkezdődött a téli szünet. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Csupán három könyvet olvastam ki, emellett pedig filmnézéssel töltöttem az időm nagy részét. Nem mentem senkihez, csak Vivi aludt itt nálam, akivel kibeszéltük a sulikat, mert hát mégiscsak eltelt vagy fél év, azóta meg jobban megismertük újdonsült osztályunkat. Valójában sokat találkoztunk szünetben, és be kell látnom, teljesen normális lány, tök fura, hogy csak most lettünk jóban. 

-  Mi a helyzet azzal a Hajnival, akiről meséltél? – kérdeztem, emlékezve arra a lányra, akiről régebben úgy nyilatkozott, mint a „besztfrendjéről”. 

- Már elment a suliból, mert mindenki cikizte a pasijai miatt. 

- Hű, az úgy konkrét – csodálkoztam.

- Hát van ez így – tárta ki a karját. – Egyébként veled mi újság? 

- Nem sok. A mi giminkből is elment egy lány.

- Ki?

- Kincső, de nem a mi osztályunkba járt. – Mondtam a lehető legnyugodtabban, még egy megkönnyebbült sóhajt is hallattam, majd folytattuk a társalgást. 

- Tényleg, te tartod a kapcsolatot a régiekkel?

- Mármint a régi osztályunkra gondolsz?

- Aha, tudod, Márkó, Evelin, Kitti, Ricsi, Gina…

- Janka, Marci, Kristóf, Leila, Vera, Betti…

- Klári, Barna, Olgi, Szabi és Lulu, akinek mi is volt a rendes neve? – nézett rám gondterhelten.

- Lujza. 

- Jaaa, igen. Még hatodik elején ragadt rá ez a becenév, aztán úgy regisztrált be Facebookra. Aj, mi történt ezzel a jó kis osztállyal? Azt hittem, hogy jobban fogunk kötődni egymáshoz… 

- Talán mind azt hittük, de legbelül tudtuk, hogy nem így lesz – vettem elő a lelkizős énemet. Most, hogy így belegondolok, Vivin kívül a ballagás óta nem beszéltem senkivel. Még Luluval se, mondjuk ő elköltözött a szüleivel együtt Norvégiába, de talán vele voltam el a legjobban osztályon belül, most meg csak a képek alapján tudom beazonosítani – amiket posztol -, hogy mi van vele odakint. Most meg hajnali kettőkor Vivivel ücsörgök a szobámban és felidézzük az elvileg nagyon összetartó osztályunkat, akik úgy szétszálltak egymástól, hogy alig van egy-két ember, akiről tud valamit a másik. 

    Az év utolsó napján igen kómás fejjel ébredtünk, megbeszéltük, hogy ketten szilveszterezünk nálunk. A kiskutyás pizsamámban vonaglottam le az étkezőbe, ahol anyu éppen terítette az asztalt (mindig felhajtást csinál abból, ha jön egy vendég és itt alszik). 

- Jó reggelt – köszöntöttem – segítsek?

- Jaj, kincsem, nem kell – rázott le azonnal egy apró mozdulattal. Megvontam a vállam és visszabotorkáltam a szobámba, ahol Vivi a telefonját babrálta.

- Nem kapcsol be – ütögette meg többször is a készüléket. Lassan ott tartott, hogy a falhoz vágja.

- Nem lehet, hogy lemerült és töltőre kéne tenni? – kérdeztem.

- Lehet – állapította meg a telefont elemezve. 

Végül csatlakoztatta a töltőhöz, amit elhozott hozzánk, hogy ha lemerül, akkor azonnal tölteni tudja, mert éjfélkor mindenképpen küld újévi üzeneteket a családnak, barátoknak meg még a fogalmam sincs mennyi ismerősének. Én általában egy „B.Ú.É.K :D” kiírással elintézem az újévi jó kívánságokat, amit páran bekedvelnek és ezzel el is van intézve a dolog. 

- Miért ilyen poros a telód? – hajolt a már hónapok óta az íróasztalomon heverő és porosodó mobilomhoz. 

- Nincs meg a töltőm – válaszoltam egyszerűen. 

- Miért nem vesztek újat? – váltott át nyomozósdiba. 

- Mert úgy se használom, nem kell – tártam szét a karom. Jó, azért néha talán jól jönne egy-két telefon, amikor lusta vagyok hazagyalogolni vagy buszozni, meg már anyuék is érdeklődtek, hogy nem tudnak elérni. Szerintem akkor sem olyan észveszejtően fontos. 

- Nem nézünk valami filmet? – ajánlottam fel.

- Okés, de mit?

- Mit szólsz a Schindler listájához? 

- Az valami történelmi film? Mert akkor kösz, de nem – rázta meg a fejét. – Miért nem nézzük meg a Csillagainkban a hibát? 

- Már láttam. A Csíkos pizsamás fiúval mi a helyzet? 

- Először történelem, most meg mese – hajtotta le a fejét. Kár, hogy a Csíkos pizsamás fiú egy második világháborúban élő gyerekről szól, akinek az apja egy náci katona és a házuktól nem messze egy munkatábor van, ahol a fiú az egyik rab gyerekkel barátkozik össze. De azért mese, csak a vége nem az. 

- Jó, akkor javaslom, hogy keresgéljünk inkább neten – nyitottam fel a laptopom fedelét. Bepötyögtem a böngészőbe, hogy „online filmek” és indulhatott is a keresés. Amikor a legfrissebb filmek után a legjobban értékelt filmek kategóriájában találtuk magunkat, egyszerre néztünk össze és megállapítottuk, hogy ezt kell megnéznünk. The Holiday. Tökéletes. 

- Már mióta meg akarom nézni – tapsikolt Vivi. 

- Én is kinéztem magamnak. 

- Akkor mire várunk? Indítsd! – parancsolt rám, és mást nem tehettem, elindítottam a filmet. 

    Nem hiába írták a kritikák, hogy jó film. Nem véletlenül kapott 9.8 pontot a tízből. Nem hinném, hogy én és Vivi lettünk volna a kivételek, akiknek pont nem tetszik. Igen, be kell vallani, nagyon élveztük. Egy jó fél órában tárgyaltuk ki a filmet, hogy melyik karakter miért volt szimpatikus, illetve unszimpatikus, majd Vivi telefonja csörögni kezdett. Felkapta az ágyról és a tekintete lefagyott, amint elolvasta a kijelzett nevet. A szeme a döbbenettől óriásira kerekedett, a szája nyitva maradt, még az ujjai is remegtek. 

- Úristen! – sikoltott föl hirtelen. – Ez, ez lehetetlen! 

- Miért ki hív? – fogtam be a fülem, mert kezdtem úgy érezni, hogy még egy sikítás és többé nem hallom a hangokat. 

- Adrián! 

- Az, az Adrián? – kerekedett el a szemem. Tegnap este magyarázta, hogy van egy srác a suliban, aki bejön neki, csak a fiú ezt még nem tudja, ezért ilyen baráti viszonyban vannak. 

- Igen! Most mit csináljak? – nézett rám kétségbeesetten. 

- Öhm… tudtommal barátok vagytok, tök természetes, hogy felveszed nem? Vagy eddig, hogy csináltad, amikor hívott? 

- Felvettem, de érted szilveszterkor hív! – kiáltott fel. 

- Ne sikongass, inkább vedd fel a telefont – utasítottam. Bólintott egyet, majd megnyomta a kis zöld gombot és remegő kézzel tette a füléhez a készüléket. 

- Haló? Nem, barátnőmnél vagyok. Itt töltöm a szilvesztert. Várj, megkérdezem – mondta, majd elhajolt a telótól és rám nézett. – Mit szólnál, ha az év utolsó napját nem a szobádba zárva töltenénk? – vonogatta folyamatosan a szemöldökét. Fontolóra vettem a dolgot. Nem szoktam bulikba járni, általában a gép előtt vagy a családommal társasozva töltöm ezt az ünnepet. Most viszont itt volt ez a lehetőség, hogy végre szakítsak a hagyományokkal és bulizzak egy jót. Hát nem is tudom. Lehet, hogy a Facebook, Tumblr, Youtube hiányolni fognak engem, no meg a könyveim. És a családi társasokkal mi lesz? Ebben az évben nem bírok többször Catan telepeseizni, vagy Monopolyzni. A kártyajátékokkal is ez a helyzet. Nagyot nyelve megszólaltam:

- Megkérdezem anyát. 

- Jóó – örült meg hirtelen, majd visszakapta a füléhez a telefont. 

Kissurrantam a szobámból és egyenesen lebaktattam a nappaliba, ahol anyuék néztek tévét. Elővettem legcukibb énemet és úgy néztem rájuk. Rossz volt, nem szeretek olyan dolgot tenni, ami a családi együttlét ellen szól. Túlságosan megszoktam már a folytonos, asztalnál ülős játékokat, összeveszéseket, nevetgéléseket. Volt, amikor sírva hagytuk el a nappalit, mert annyira összekaptunk egy-egy hülyeségen. Belül mardosott a bűntudat, hogy most itt hagyom őket egyedül várni az újévet. De ugyanakkor el akartam menni Vivivel. Csak lehet, hogy nem az ő közösségéhez, hanem mondjuk a sajátomhoz. Vagy mindkettőhöz. Nem morfondírozhattam tovább, mert apunak feltűnt, hogy szótlanul álldogálok mellette.

- Mi a baj? – szegezte nekem a kérdést. 

- Figyeljetek, Vivivel szeretnénk elmenni az este – bukott ki belőlem. Mindketten csodálkozó tekintettel meredtek rám. 

- Mégis hová? – pislákolt folyamatosan anya. 

- Azt még nem tudom – válaszoltam, majd felordítottam Vivinek – Vivi, gyere le!

Hamarosan csapódott az ajtó és már trappolt is lefelé az előbb még oly nagy izgalommal telefonáló barátnőm. 

- Tessék? – állt meg mellettem. 

- Iza most mondta, hogy nem terveztek itt maradni az este. Hová mentek? – nézett rá apa. 

- Hát – vakarta meg a fejét – Adrián azt mondta, hogy a ligetben várnak minket hatkor. 

- A ligetben? – nézett ránk rosszallóan apu.

- Hatkor? – fehéredett el anyu.

- Nélkülem? – esett teljesen kétségbe az öcsém. 

- Persze, csak ott találkoznánk, utána elindulnánk valamerre. – Mondta olyan nyugodtsággal az arcán, hogy még az sem zökkentette volna ki, ha hirtelen földrengés lenne. Bár a szülők szemébe nézve nem láttam megnyugvást. Mondjuk, a „valamerre” kifejezés nem biztos, hogy a legmegnyugtatóbb válasz, amit kaphat egy szülő a bulizni vágyó gyerektől. 

- Egyébként ki az az Adrián? – mért végig minket anyu. Hamar rájön arra, hogy ki az, akit ő nem ismer.

- Vivi sulijába jár. 

- Ez nagyszerű – forgatta meg a szemét – más valaki lesz még veletek?

- Igen. Tibi, Ricsi, Szilvi, Dorka, Zorka, Ádám és Áron. – Mi a…? Ó, szóval Adriánon kívül mindenki mást ismerek? Hát ez nagyszerű… 

- Na, végre olyanok, akiket ismerünk – görbült fel a szája anyunak. 

- Akkor elmehetünk? – tértem rá a lényegre.

- Igen, de hajnali kettőkor itt vagytok! – szabta meg a határidőt szigorú szülőhöz méltóan. 

Vivivel összenéztünk, majd mosolyogva mentünk fel a szobámba. Az ajtót becsukva kérdőn fordultam felé. 

- Te ismered őket? 

- Adrián volt osztálytársai az ikrek, Ricsit meg Tibit egy buliban ismerte meg, Ádámot és Áront szintén, Szilvit meg nem ismeri Adrián, csak annyit tud, hogy a barátnője Tibinek – magyarázta meg a dolgokat. 

- De te ismered őket?

- Nem. 

- Értem. Most hány óra van? 

- Negyed öt. Jézusom, már csak egy óra negyvenöt percünk maradt öltözni! – kiáltott fel. Míg ő hazament valami elegáns ruháért, én lehuppantam az ágyamra és kezembe véve a Nem vagyok sorozatgyilkos!-t, olvasni kezdtem. Kemény fél óra múlva felcsörtetett a szobámba Vivi és ledobálta a ruháit (igen, többet is hozott) az ágyamra. 

- Minek ennyi? 

- Nem tudtam dönteni. 

- Fél óra alatt vacilláltál ennyi ruha között? – dülledt ki a szemem. 

- Nem tudom, hogy téged hogy nem tud érdekelni az, hogy hogyan mutatkozol mások előtt – rázta meg a fejét. 

- Ennyi „hogyot” egy mondatban – nevettem fel halkan. 

Negyed hat körül már én is azt mondtam, hogy ideje öltözködni, míg Vivi mindig azon morfondírozott, hogy piros, zöld vagy sárga ruhát vegyen fel. 

- Én azt mondom, hogy kéket – feleltem oda sem nézve.

- De olyan itt nincs! – emelte fel a hangját. 

- Igen, pont ezért. 

- Miért, te milyet veszel fel? 

- Fekete csőfarmer, fehér kötött pulcsi és kabát. 

- Tehát azt, ami most van rajtad – jött rá egyből. Mondjuk, nem volt nehéz dolga, csak rám kellett nézni. – Én nem értem, hogy tudsz ilyen gyorsan dönteni.

- Én meg azt nem, hogy nem tudsz ilyen gyorsan dönteni.

Míg behullámosítottam a hajamat és sminkeltem, azt hallgattam, ahogy Vivien folyamatosan sikít, mert nem jó a ruha színe vagy anyaga, vagy bősége, hosszúsága meg a többi. Megráztam a fejemet és folytattam a szájfényem feltételét a számra. Kész voltam. Negyedóránk volt hátra az indulásig, Vivi viszont még sehol sem tartott. Visszacaflattam a szobámba ahol egy szál semmiben nézegette az ágyamra gyűrődésmentesen kiterített ruháit. 

- Vivi, én megértem, hogy fontos tényező az, hogy hogyan nézel ki, de összvissz negyedórád maradt arra, hogy elkészülj – ismertettem az időt. 

- Akkor segíts mááár, mert kiakadok! – kezdett el hisztizni nem éppen a legjobbkor. Odarohantam a szekrényemhez, kiráncigáltam belőle egy pingvines kötött pulcsit, fekete nadrágot és a kezébe nyomtam. 

- Mivel azok annyira egyformák, hogy nem tudsz köztük dönteni, inkább vedd fel ezt.

- Minek? Én nem hordok ilyeneket – cöcögött egy sort a kezében gyűrődő darabokon. 

- Pont ezért vedd fel. 

Értelmetlen tekintete elárulta, hogy fogalma sincs, mire készülök. Magam sem értettem, de félreértés ne essék, nem akartam jobban tündökölni, mint ő, szimplán csak kész akartam lenni, időben ott akartam lenni a találkozón. Óvatosat bólintott, majd öltözni kezdett. Viszonylag hamar elkészült. 

- Indulhatunk? – kérdeztem, de közben már rontottam is ki a szobámból. 

- Várj, még ki kell sminkelnem magam. 

- Oké – forgattam meg a szemem, de amint megláttam, hogy több szemfestéket, púdert és rúzst is pakol ki az íróasztalomra, azonnal megráztam a fejemet, megragadtam a karját és lerángattam a lépcsőn.

- Hééé, szükségem van a sminkre! – sikongatott folyamatosan.

- Majd adok egy kis szájfényt, annyi elég lesz – zártam le ennyivel a dolgot, amiből Vivi is megértette, hogy most nem lehet tovább húzni az időt. Felvettem a fekete bakancsomat és a szövetkabátomat (szeretem a feketét, na), majd egy fehér kötött sapkát és kötött sálat tettem még magamra. Mindkettőt mamám kötötte. Most is kaptam tőle karácsonyra egy kötött pulcsit, ilyen hópehely mintásat. Igazából a pingvinest is ő kötötte, meg azt az egyszínű fehéret is, ami rajtam volt. Vivi egy bőrkabátban, magas sarkú csizmában és sapka nélkül indult meg a bejárati ajtó felé.

- Akkor a megbeszélt időben… - kiáltotta nekünk a nappaliból anyu. 

- Rendben, itt leszünk – ordítottam vissza. 

Azzal a lendülettel kiléptünk az udvarra, majd az utcára. Hideg volt és sötét, de az utcán égő villanyoszlopok megvilágították az utat. Gyorsabb tempóban kezdtünk el gyalogolni a liget felé, és már vagy tíz perces késésben voltunk, de még se hívtak telefonon. Emiatt kezdtem gyanakodni, hogy esetleg nem vártak minket és csak szívatás volt az egész meg minden, de a liget közelébe érve hangos röhögést hallottam. Fekete alakok tűntek fel a színen, mind beszélgettek, nevetgéltek meg futkároztak (?). Közelebb érve a társasághoz, már teljes egészében be lehetett azonosítani a személyeket. Már mindenki ott volt, így csak ránk kellett várni, de amint odaértünk, az egyetlen ismeretlen srác lépett oda hozzánk és egy barátinak számító öleléssel köszöntötte Vivit, velem pedig kezet fogott és bemutatkozott.

- Nagy Adrián – rázta meg a kezemet.

- Róner Izabella – mosolyogtam rá, majd elengedtem hűvös kezét. A társaságra nézve nem tudtam eldönteni, hogy most itt fogunk dekkolni vagy pedig elindulunk valamerre. Még mielőtt bármerre is indultunk volna, Dorci és Zorka is üdvözöltek, Ádámmal egyetemben. Tibi csak intett egyet távolról, Szilvi meg rám mosolygott. Egyedül a két morcos csávó nem köszönt. Hah, kedvesek. Mindenesetre én azért intettem nekik is egyet, hátha viszonozzák vagy valami, de csak a szempillájukat meresztgették, majd összeröhögtek. Totál nem értettem a szituációt, de jól van, nekem aztán mindegy. 

- Induljunk már el! – ordította Adriánnak Ádám.

- Jó, jó, persze, persze – szabadkozott Adrián – akkor menjünk abba a buliba? – vakarta meg a fejét. A többiek egyöntetűen az igen mellett döntöttek, míg bennem a nem hangosabban üvöltött, mint bármikor. Én és a bulik, nem hinném, hogy összeillünk. 

- Mi az Iza – fordult felém Dorci kérdőn. Mondhattam volna, hogy nem akarok diszkóba menni, de mosolyt erőltetve az arcomra, ökölbe szorítottam a kezemet, majd meglendítettem és egy igen kiáltással jeleztem, hogy én is velük vagyok és indulhat a party time. Legbelül viszont rohadtul nem akartam bulizni. Inkább maradtam volna otthon, még ha Vivi el is jött volna egyedül, én mondhattam volna, hogy nem. Adrián vezetésével elindultunk, én leghátul baktattam és mellém Zorka lépett.

- Lerí rólad, hogy nem akarsz jönni – suttogta.

- Nem éppen.

- Akkor meg minek jössz? 

- Vivi miatt. Azt se tudtam, hová megyünk, csak annyit mondott, hogy ez az Adrián meghívott minket bulizni és, hogy a ligetben vár. 

- Ne izgulj, jó lesz – fordult felém vigyorogva és belebokszolt a karomba. A hidrogén szőke, oldalt felnyírt haja az utca fényében fehérnek hatott, vörös rúzsa nagyon jól kiemelte a száját. Igazi Miley hasonmás. 

    Megérkeztünk valami lepukkant raktárépülethez, ahonnan csakúgy bömbölt a zene. Reménykedtem benne, hogy csak pihenni álltunk meg, de sajnos Adrián Vivivel együtt már nyitotta is az ajtaját. Nem tudom, hogy milyen buli lehetett ez, de nem láttam semmi olyan helyet, ahol fizetni kellett volna. Mikor én nekem kellett belépnem a helyiségbe, nem tudtam eldönteni, hogy most gyorsan hazaloholok vagy még mindig műmosollyal az arcomon sétálok be azzal a szándékkal, hogy milyen jól fogom érezni magam. Ugyanis tudtam, hogy nem lesz jó. 

- Na, mi lesz már – toporgott Zorka az ajtóban. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, majd egy apró bólintással jeleztem, hogy megyek és tartsa meg az ajtót. Ahogy beléptem a romos épületbe elfogott az undor. Ez még mindig nem nekem való. Ugyanolyan ronda volt belülről, mint kívülről. 

- Komolyan itt fogjuk tölteni a szilvesztert? – motyogtam leginkább magamnak, de valaki mégis meghallotta a nyavalygásom.

- Ne izgulj, inkább engedd el magad – mosolygott Szilvi Tibi karjába kapaszkodva. 

Kerestem magamnak egy helyet, és ott ücsörögtem, míg nem Adrián ült le mellém. 

- Mi a baj Iza… ugye? 

- Semmi – mondtam, de újdonsült ismerősöm faggatni kezdett. Nem arról, hogy miért nem érzem jól magam, sokkal inkább arról, hogy hány éves vagyok, melyik suliba járok, volt-e már barátom meg satöbbi. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd ködösítve válaszolgattam a kérdésekre. Vivi szakította meg a csevegést, majd beült az ölembe, amiből én kilöktem, majd felálltam a székről és elindultam. Ahhoz képest, hogy ez egy ilyen lepukkant raktár volt, találtam benne egy bárpultot, ahonnan lehetett rendelni. Áron és Ricsi már ott ültek és társalogtak én meg a pult legeslegszélére ültem, nehogy észrevegyen bármelyikük is és esetlegesen megint kiröhögjenek. 

- Mit kérsz? – fordult felém az egyik srác. 

- Egy üdítőt – mondtam cinikusan.

- Ne viccelj már! Sör, bor? Semmi ilyesmi? 

- Nem iszom – vontam vállat. 

- Na jó, máris hozom – mosolygott rám. Hamarosan kihozta az üdítőmet, amit jókedvvel vettem a kezembe. Már éppen menni készültem, amikor megszólalt.

- Ez kétszáz forint lesz – vigyorgott még mindig. 

- Ja, persze – fordultam vissza hozzá, majd elkezdtem kutatgatni a zsebeimbe. A kabátom – ami még mindig rajtam volt – zsebében nem érzékeltem pénztárcát, se pénzt. Ijedten kezdtem túrni a nadrágzsebemet, de ott sem volt. Akkor esett le, hogy nem hoztam pénzt. Nagyszerű.

- Látom nem találod a zsét. Ne aggódj, neked ingyen is odaadom – mellékelt egy kacsintást is az idióta vigyorához a fiú. 

- Nem, azért azt nem kell – ellenkeztem. Mondjuk, más választásom úgy sem volt, mert a pénzem otthon kuksolt, viszont elfogadni meg nem akartam ezt az ajánlatot, miszerint ingyen ihatom meg az üdítőmet. 

- Tessék, pontosan kétszáz – dobott egy kétszázast a srác kezébe mögöttem valaki. – Én fizetem – tette hozzá. Érdeklődve fordultam hátra, hogy ki az a hős lovag, aki kifizeti nekem ezt az üdítőt, de nem lovag volt, hanem Áron, mellette pedig Ricsi állt. 

- Hát ti? – méregettem őket. 

- Ez most komoly? Üdítő szilveszterkor? – röhögött ki Ricsi. 

- Mondom, hogy nem iszom – erősítettem meg az előbbi kijelentésemet. 

- Majd fogsz – kacsintott Áron. 

Belekortyoltam a rostos őszibarackomba, aminek szokatlanul jó íze volt. 

- Ilyet máskor is fizethettek nekem, mert baromi jó – mosolyogtam.

- Ne is álmodj, nem érsz te annyit.

- Ennyit érek? Kétszáz forintot? – biggyesztettem le a számat. 

- Ha jól tudom a srác csak felkerekítette az üdítő árát, egyébként százkilencvenkilenc forint volt – rontotta el még jobban a kedvem Ricsi. Remek, szóval összesen százkilencvenkilenc forintot érek. Még egyet belekortyoltam az üdítőmbe, majd felpattantam a helyemről otthagyva őket. Fél szememmel láttam, hogy Vivi és Adrián még mindig nagyon jól elvannak egymással és hangosan nevetgélnek. Drukkoltam Vivinek, hogy sikerüljön és boldog legyen ezzel a fiúval. No meg azért, hogy ne süketüljek meg minden egyes bejövő hívásánál. Esküszöm ez az őszibarack lé tényleg nagyon jó! Újra belekortyoltam, de most nagyobbat, mint az előbb, majd Tibiékkel futottam össze.

- Kértek barack lét? – mutattam feléjük a kezemben lévő üveget, ami tele volt őszibarack lével. 

- Kösz, nem – nevetett ki Tibi.

- Hát jó, ti tudjátok – ráztam meg a fejem. Ezek nem tudják mit hagynak ki. Most sokkal magasabbra emeltem fel a kezemben lévő üveget és még hangosabban kezdtem üvölteni: - Hé, emberek! Van nálam ilyen rohadt jó őszibarack lé, kinek kell? – ordítottam torkom szakadtából. Mindenki csak röhögött, elöntött a csalódottság. Meghúztam az üveget, majd újra a pulthoz siettem. 

- Kérek méééég! – hajoltam be a kis bárpulton, ahol az előbb kiszolgáló fiú megijedt, majd ravasz vigyorra húzta a száját.

- Ó, angyalom más is kapod! – mondta, majd a mini hűtőből elővett még egyet, amit letett a hűtő tetejére és elkezdett matatni a zsebében. Egy kis tasakot vett ki belőle, amibe valami fehér por volt. Kibontotta, majd beleöntötte az üvegbe és belekavarta. Hátra fordult az irányomba és a kezembe nyomta.

- Nem fizetem ki – nevette el magát Áron. 

- Nem is kell, a ház ajándéka – mosolygott a fiú.

- Ó, köszönöm – mondtam és egyből meghúztam az üveget. 

- Hé, jól vagy? – fordult felém nevetve Ricsi. 

- Én? Gigászian! Hol a vécé.

- Az itt nincs. 

- Ne má’. 

- Viszont van egy bokor a raktár előtt.

- Köszke – mondtam, majd kirontottam az épületből. 

Már éppen mentem volna be a bokor mögé, de meggondoltam magam, amikor egy nagy dömper éppen barnította a füvet. 

- Mi a jó édes… - sikabáltam. Igen, ez még mindig menő szó, benne marad a szókincsembe az biztos. Visszafutottam a raktárba és lihegve álltam meg Ricsi mellett.

- Nekem kell még olyan ital! – néztem rá ördögien.

- Nem, nem hiszem – jelentette ki – inkább igyál sört. 

- Jó! – válaszoltam. 

Ricsi fizetett mindenkinek egyet, Áronnal koccintottak én viszont se szó se beszéd megittam. Nem értem miért nem ittam eddig, tök jó íze van… íze, milyen fura szóóó, í, zé és e. Olyan érdekes. Kezd a hasamra menni ez a buláj. 

- Srácok, kezdem unni ezt az egészet, itt semmit nem lehet csinálni csak inni – vágódtam le törökülésbe a raktár kellős közepén. 

- Kereshetünk valami más bulit is, ha gondolod. – Lépett mellénk Adrián Vivi társaságában. Kinyújtotta a karját, felsegített én pedig villámsebességre kapcsolva futottam ki a helyiségből. Vártam pár percet, mire végre ők is kijöttek onnan, aztán rákérdeztem az időre. Fél kilenc. Nagyszerű, akkor meg van időnk! 

- Ladies and gentlemen, induljunk el valamerre! 

- Egyetértek! – fogta meg a karomat Adrián.

- Voáá, mi ez a forróság? Érzem a tüzet! – kiáltottam fel, majd kirántottam a kezemet Adrián karjából. – Tényleg Zorka hol van? – néztem körül, mert mindenki ott volt, de Zorka nem.

- Mindjárt idetámolyog, csak elment hányni – mondta Dorka. 

- Oké zsoké, na de csapassuk! – mutattam az ég felé.

- Szerintem kevertek valamit abba az őszibarack lébe – súgta Áron Ricsinek. 

- He, mit mondtál? Igen, kevertek bele valamit. Nem mást, mint őszibarackot! Mit szemtelenkedsz te, kórház szülötte? Ez az én dzsungelem, itt nem szólod le a dolgokat – bökdöstem folyamatosan Áronkát. Mit képzel ez a ribanc? Pff, hím ribanc. 

- Oké, menjünk, de gyorsan.

- Hová? – kérdeztem.

- Téged, vinni, detox – mondott ki három random szót, közben mutogatott a kezével.

- Hím ribanc – mondtam résnyire húzott szemekkel. Tágra nyíltak a szemei, majd vakargatni kezdte a fejét. – Hehehehe, csak vicc volt – nevettem.

- Tény-leg? – dadogott kínosan még mindig vakargatva a fejét. 

- Kezdesz gyanús lenni nekem yolo boy – vizsgáltam. Láttam, hogy Ricsi a fülébe súg valamit, majd Áronka zavartan heherészik valamit. A fiúk mióta sugdolóznak ennyit? Amúgy is, társaságban nem illik sugdolózni! 

    Elindultunk valamerre, fogalmam sincs merre, de én vezettem a menetet. Fent volt a kezem a magasban, és a hajamat fújta a nem létező szél. Azt mondják, hogy a részegek nem emlékeznek dolgokra, én mégis tisztán emlékszek mindenre. Emlékszem, hogy folyton ordibáltam, hogy „előre”, meg arra is, hogy Zorkát cipelték, mert annyira lerészegedett, és, hogy Adriánnak fika lógott ki az orrából. Jó, utóbbi nem igaz, de megtörténhetett volna nem? De. Az viszont igaz a kis krapekról, hogy folyamatosan csapta nekem a szelet, Vivienke pedig majd’ felrobbant az idegtől. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de megálltam egy takaros kis ház előtt.

- Itt jó – állapítottam meg. 

- Tudjuk kik laknak itt? – kérdezte Dorka. 

- Nem, de menjünk be és megtudjuk – lépett elém Áron boy. 

- Héééé hóóóó! Mögém! – parancsoltam rá.

- Még mit nem – röhögött.

Megfogtam és a vállánál fogva visszarántottam magam mögé. 

- Mint vezetőtök, engem illet az a megtiszteltetés, hogy belépjek ebbe a házba. 

- Akkor lépjél, csak ne bánts – lökött be a kerítésen, aminek következtében egy cigiző bandába ütköztem. 

- Minden tiszteletem az önöké hölgyek, urak – hajoltam meg, amire füttyögés és tapsvihar támadt. Az egyik boy hátba vágott, majd sörrel kínáltak. A szemem megcsillant és egyből inni kezdtem.

- Iza, baszd már meg! – rohant utánam asszem Tolnai ’szvegjoló’ Áron, de már nem emlékszem tisztán…